HAL-KAN-TEAM

Egy oldal ami összeköt.

Harcsa (Silurus glanis)

Származás, elterjedés, élettér:

 

A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviselői Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum).

Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerében kapitális példányok élnek).

Magyarországon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik). Nagyobb tavaink, mint a Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Fertő-tó, és holtágaink Fadd-Dombori Duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni őket, főleg a repülőtér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkeznek jelentős harcsaállománnyal.

A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésű, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bányatavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között. Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul.

Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerző körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Előfordul, hogy nappal is mozog a harcsa, főleg áradáskor nagyobb erőművek kavargó oxigén dús vizében, valamint borús esős időben, zivatar, felhőszakadás előtt fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének. Mindig a mély víz felől a sekély víz felé rabol.

Telepítéséről megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezőtlenül hat a pontyállományra, egyes szakértők viszont azt vallják, hogy jelentősen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemes halállományban. Egyes tavakban például a Dunántúlon fekvő Pécsi-tóban oly mértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak, aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következő évre szóló területi jegyet kapott.

Méretkorlátozást általában célszerűbb a helyi adottságoknak (telepítési sűrűség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelően meghatározni.

 

Testfelépítése és érzékszervei:

 

Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal téveszthető össze. Hatalmas, felülről kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában sűrű éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelőre emlékeztet, könnyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezéről a bőrt.

A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenőve a farok úszóval. A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a harcsának úszása közbeni stabilizálásra).

A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás előtt helyezkednek el. A harcsa bőre sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erősen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany, sőt albínó változata is.

Az európai harcsa jellemzője a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevő kb. a szemmagasságból kiinduló két bajusz-szál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajusz-szál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajusznak, mivel ízlelőbimbók sokasága található egyetlen bajusz-szálon).

Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszerű feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemző a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási időszak végén piros színű).
A harcsa széles szájából a nagy garat először a zsákszerű gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erősen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el.

Az ugyancsak nagyméretű, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 5-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsolódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál.

A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a borlégzése.
Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajusz-szálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.

 

Szaporodás, egyedfejlődés:

 

Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezőtlen időjárás esetén ez az időszak eltolódhat. Az ívó helyeket akkor keresik fel a harcsák, ha a víz hőmérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál előnyben részesítik a part menti dús növényzetű helyeket, különösen kedvelik a vízbedőlt fákat, és gyökereket. Az ívó helyeket a párok megtisztítják.

Az ikrák átmérője 1,5-2,0 milliméter, méretük a kikelésig jelentősen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erősen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlődés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullnak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki.

A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elől, egészen az első táplálék felvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa később is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az első életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg-os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erősen függ a harcsa életterétől. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg (Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).

 

Táplálkozás:

 

A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestűek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák főleg nyári időszakban képezi táplálékának jelentős részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sőt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügereket, compókat. Néha előfordul, hogy a növendék nemeshal állományban is kárt tesz, ezért nagymértékű szakértelmet igényel a kihelyezése.

 

Horgászata

Hol keressük?

 

A harcsa nagyobb folyóink és tavaink ragadozóhala, nappal búvóhelyet keres magának, többnyire éjszaka aktív. Búvóhelyül előszeretettel választ nagyobb gödröket, mélyedéseket, amennyiben nincs, ilyenkor gyakran beáll a medertörés vonalába is. Mindig a legmélyebb részeken kell hogy keressük, egyaránt folyóvízen és tavon. Folyókon nappal többnyire alámosott partoldalak mély, örvénylő vizénél tartózkodik.

Éjszakai órákban kihúzódik egészen a part széléig a bandázó kishalak után. Tavakon is a legmélyebb részeket kedveli, de érdekes tapasztalat, hogy főleg tavaszi hónapokban, amikor a napsütés felmelegíti a partszéli vizeket, a harcsa kimerészkedik partközelbe sütkérezni. Ívási időszakban nagyobb bedőlt fák mellett, gyökerekkel benőtt partoldalon tartózkodik, ikráit őrizve.

 

Kapási idők:

 

Mivel a harcsa éjjeli ragadozó, a kapási idők is kitolódnak erre a napszakra, de kivételt képez az időjárás alakulása. Elsősorban a nyári fülledt melegben kirobbanó zivatarok előtt fokozódik az aktivitása, idegessé, ingerlékennyé válik, állandó mozgásban van, szinte mindennek odavág, ami elé kerül. Ilyenkor aratnak a pergető-horgászok. Ha napközben van a zivatar, akkor a vihar elcsitulása után már nem nagyon mozog, elfekszik a mederfenéken.

Este sötétedés után 1 órával már érdemes bevetni a harcsára felcsalizott horgot, amennyibe éjfél után 1 órával még nincs kapásunk, kár tovább próbálkozni. Alkalmasak még a napfelkelte előtti órák is, gyakran a harcsa ilyenkor is táplálkozik.

A vízszintingadozásra is reagál a harcsa, ez az a hal, amelyik zavaros vízbe is táplálékot vesz magához, ilyenkor kihúzódik egészen a part menti vizekre is. Áradás előtti ún. "pezsdüléskor" fokozódik a kapókedve, áradáskor étvágyát megtartja, az ár levonulása után visszahúzódik a mélyebb vizekbe. Valószínűleg ez azzal magyarázható, hogy áradás idején a víz elönti az árteret és onnan számos bogarat, férget, pockot hoz a víz magával, és a harcsa teletömheti a gyomrát, ilyenkor halat is ritkán fogyaszt.

 

Horgászmódszerek:

 

A harcsára az úszózás, fenekezés, pergetés, valamint egy speciális horgászmódszer: a kuttyogatás módszerével horgászhatunk.

Az úszós horgászmódszer nem terjedt el eléggé, ennek ellenére eredményes lehet, főleg állóvizeken, tőzeglápokon (Vajai-őstó) ahol csónakból horgászunk, és nem kell messzire hajítani a felcsalizott horgot. Az úszó nagyméretű legyen, lehetőleg olyan anyagból készüljön, ami ellenáll a mechanikai sérüléseknek (parafa, hungarocell), felhajtóereje nagy. Az úszót sohase fenekezzük le, tapasztalat szerint a védekező harcsát gyakran a miatt veszítjük el, hogy az ólom elakad a fenéken lévő akadályba.

A fenekezős horgászmódszer a legelterjedtebb, legnagyobb számban ezzel a módszerrel fogják a legtöbb harcsát. Az ólom legyen nagy, mivel jelentős távolságra kell eljuttatnunk a felcsalizott horgot, az ólom alakja állóvízen gömbölyded, míg folyókon lapos, hogy a sodrás el ne vigye. Éjszakai fenekező horgászatnál elengedhetetlen kellék egy megbízható működőképes viharlámpa, amelynek a víz felöli oldalát staniolpapírral lefedjük, mert a fény zavarhatja a partmentén tartózkodó halakat. Éjszaka ugyanis a harcsa kihúzódik a part közelébe, hogy apró halakat ragadozza. Kapásjelzőt nem érdemes használni, mivel a harcsa oly erősen ragadja meg a csalit, hogy gyakran a gyanútlan horgász horgászbotját is vízbe rántja. A bot hegyének bólogatásából tudunk következtetni a kapásra, amely először egy- két rántás, majd egy határozott erős húzás formájában jelentkezik.


A következő horgászmódszer a pergetés, amellyel a "látott" harcsát lehet megfogni a legkönnyebben. A pergetéshez műcsaliként használhatunk támolygó illetve körforgó villantót (nagyobb méretűt). Támolygó villantók közül a kanál formájúak váltak be legjobban (ABU Toby, DAM Effzet). A körforgó villantóknál a szélesebb kanalúak a legmegfelelőbbek (Mepps Long Killer). A gumihalakkal való horgászat is eredményes lehet, itt a nagyméretű gumihalak jöhetnek csak szóba, a horog szerelésénél azonban ügyelnünk kell arra, hogy stabilan legyen rögzítve, ugyanis elképesztő erőhatásoknak van kitéve a harcsa szájában a szerelék.

Woblerrel való horgászatnál zavaros vízben mindig feltűnő színű woblert válasszunk, tiszta vízben pedig olyat, amely a legjobban hasonlít a vízben lévő táplálékhalakhoz. Rendkívül ügyeljünk a műcsali zsinórra való felerősítésére. Ha a harcsa a felszínen rabol, tehát látható, akkor úszó woblert használjunk (Rapalák közül: J, SSR, Original). Amennyiben erőművek alvizén horgászunk pergetve úgy a merülős woblereket részesítsük előnyben (gyakran nappal is mozog a harcsa az erőművek kavargó oxigén dús alvizén). A műcsali vontatásánál ügyeljünk a jó vezetésre, gyakorlott pergetőhorgász meg tudja szinte méterre pontosan mondani, hogy milyen mélységben jár a műcsalija. Feltűnően szakaszosan kell vezetni a műcsalit, ugyanis a harcsa látása nem olyan erős, inkább a mozgásérzékelő szervei a kifejlettebbek.

A következő horgászmódszer talán a Magyarországon használtak közül a legeredményesebb
Ez a kuttyogatás. Ősi magyar horgászmódszer, amely a harcsa jó hang illetve rezgésérzékelő tulajdonságait használja ki. Speciális eszközre van szükség hozzá az ún. kuttyogatóra, amely anyagát tekintve készülhet fémből és fából egyaránt (a szegedi halászok konyhakésből készített kuttyogatót használnak, míg a felső Tiszán a diófából faragott kuttyogató mellé teszik le a voksukat a harcsavadászok). Maga a szerszám három fő részből áll: nyél, él, kanál. Sok vita kering arról, hogy a kuttyogató hangja valójában mit utánoz, egyesek szerint a vízbe ugró békát, mások szerint a harcsa rablásának hangját, egy biztos: az egyik legeredményesebb horgászmódszer.
A kuttyogatás mozzanatai: Mindig csónakból történik, a szereléken csak egy kötést engedjünk meg, ez pedig a horogkötés legyen. A szerelék nem tartalmaz mást, mint egy, vagy kettő 80-150 g-os szivarólmot, amit a zsinórra felfűzünk, alá ütközőt teszünk. A legalsó ólom aljára szoktak piros rojtot kötni, meg lehet próbálni, sokak szerint nincs sok jelentősége. Ezután jöhet a horog felkötése, amit nagyon gondosan végezzünk, mivel itt a leggyengébb a szerelékünk.
A kuttyogatás technikája: A "fát" jobb kezünkbe fogjuk, a mozdulatot a víz felé először vállból indítjuk, majd ahogy a vízre ér a kuttyogató tányérja a karunkkal húzunk egyet, az utolsó fázist a csukló erőteljes határozott mozdításával fejezzük be. Ha tökéletesen csináljuk, nem lesz loccsanó a hang, hanem olyan, mint amikor egy dugót kihúzok az üvegből, sok gyakorlást igényel, de az eredmény kárpótolhat minden gyakorlásra szánt óráért. A hangot tulajdonképpen a kuttyogató tányérja által húzott víztölcsér leszakadása hozza létre.

 

Felszerelés:

 

A harcsázáshoz erős felszerelésre van szükség, mivel a legkeményebben védekező halfajok egyike, és ha belegondolunk, hogy testtömege meghaladhatja az 50-80 kg-ot akkor joggal választhatunk kemény szereléket.

Úszós, illetve fenekezős horgászathoz hasonló felszerelést alkalmazzunk, talán annyi különbséggel, hogy úszózásnál kicsit hosszabb legyen a horgászbot. A bot hossza 3-3,6 m, akciója B, illetve parabolaakció, dobósúlya 150-350 g, a bot önsúlya nem lényeges mivel itt nem tartjuk állandóan kézbe a botot. Az orsó minimum 70-es zsinórkapacitású legyen. A zsinór legalább 40-es, de ahol nagyobb harcsára is számíthatunk, illetve akadós a terep ott bátran használhatunk akár 70-es átmérőjű zsinórt is.

Az utóbbi időben elterjedt a multifil zsinór, amit a harcsázásnál is nagy sikerrel bevethetünk. Elegendő a 30-35-ös átmérőjű, mivel ennek nagyobb a szakítószilárdsága, mint a hagyományos monofil zsinóroké. A horog legyen tűhegyes és vastaghúsú, mivel roppant nagy erőviszonyoknak van kitéve, a márka szempontjából a WMC-t, illetve a Mustad-ot ajánlom 3/0-7/0-ás méretben. A horog vásárlásakor ne fukarkodjunk, érdemesebb megvenni a kissé drágább, de jobb minőségű horgot.

Pergetésnél a bot legyen 3-3,3 m hosszú, dobósúlya 80-150 gr, akciója B, a gyűrűk, különösen a keverőgyűrűk legyenek nagyméretűek, itt már lényeges szempont a bot önsúlya mivel egész idő alatt a kezünkben tartjuk, kompromisszumot kell találni. A zsinór legyen strapabíró, és erős, ugyanakkor rugalmas, méretét tekintve sohasem használjunk 35-ösnél vékonyabbat. Az orsó legalább 4 csapágyas legyen a legkorszerűbb nyújtott, polírozott dobbal, mert csak így dobhatunk megfelelő távolságra, fékrendszere megbízható legyen.

A kuttyogató felszerelés a legkülönlegesebb, így ezt hagytam a végére. A bot szokatlanul rövid 1,8-2,0 m, de viszont rettenetesen erős, dobósúlya 250-500 g, sokan tengeri botokat használnak, ezeknek a spiccgyűrűje görgős kivitelű, így a zsinór kevésbé csavarodik. Az orsó nagyméretű, előnyös a multi orsó használata, mivel erre fér fel sok zsinór, és ami a legfontosabb csavarodás-mentesen. A zsinór mindenképpen fonott zsinór legyen, mert a fenéken lévő akadályok mellett úszik el a horogra akadt harcsa, így strapabírónak kell lenni. A horog minimum 3/0-ás méretű hegyes vastaghúsú legyen, sokan háromágú horgot használnak, de az egyágú is megteszi.

 

Fárasztás, kiemelés, élve tartás:

 

A harcsa az édesvízi halaink közül a legkitartóbban küzdő halfajta. Megakasztás után, mint egy mozdony elkezd rohanni, ilyenkor a gyanútlan, tapasztalatlan horgász a botot is alig képes kézben tartani. Ha ilyenkor nem sikerül megállítani zsinórszakadás lesz a horgászat vége.

Az első kirohanás után általában elfekszik a fenéken a hal, csak a fejét lóbálja, ilyenkor a féket kissé ki kell engedni, és a horgászbot nyelére ütéseket kell mérni, vagy pengetni kell a feszes zsinórt, általában erre nekirugaszkodik a harcsa egy újabb kirohanás erejéig, de ilyenkor már fogytán van az ereje. Meg kell próbálni a víz felsőbb rétegeibe kényszeríteni, és állandó mozgásba tartani, ha nem engedjük lefeküdni a fenékre, akkor már majdnem biztos a siker.

A fárasztás következő szakaszában a harcsa fejre állva próbál megszabadulni a "kantártól", ilyenkor farkával ostorozza a zsinórt, ami a horgászboton erőteljes rángatásokban mutatkozik meg. Ilyenkor szokta összekenni nyálkával a zsinórt, ami a fárasztás ideje során egyre feljebb csúszik, egyes horgászok következtetni tudnak az esetleg elszabadult hal méretére, ez tulajdonképpen nem mindig fedi a valóságot.

Az utolsó fázisban a hal buborékokat enged ki magából, ez már biztos jele a fáradásának, majd a zsinór hajlásszöge elkezd csökkenni, végül a harcsát is megpillantjuk. Még ilyenkor is tartogat őkelme meglepetéseket a gyanútlan horgász számára, csak akkor szabad a kiemelést megkísérelni, ha a harcsa fejét megérintve a hal már nem kezd el kirohanni.

A kisebb példányokat természetesen szákoljuk, mindig fej felől merítsünk, ha a feje benne van a szákban, a többi testrésze engedelmesen utána csúszik. kézzel is meg lehet próbálkozni a kiemeléssel, erős kesztyűt érdemes húzni, mert a harcsa tűhegyes kefeszerű fogazata könnyen lehámozhatja az ember kézfejéről a bort. Még egy tanács: kézzel való kiemelésnél, a harcsa fejét mikor a vízből kiemeljük, a testét tengelyirányban elkezdi csavarni, a 6-8 kg-os példányok képesek a horgász kezét is kicsavarni. Ezért a legcélszerűbb ilyenkor a mellúszó kemény sugarát a másik kézzel megragadni, és mikor elkezd csavarodni, ellenkező irányba kell fordítani. A legbiztosabban vágóhoroggal lehet kiemelni a harcsát, amikor felénk úszik és a szája résnyire tátva van, az alsó álkapcsába kell beakasztani a vágóhorgot, és egy határozott húzással kell kiemelni. A vágóhorgot sohasem hurkoljuk a csuklónkra, sokszor előfordult már baleset emiatt, hogy a még nem kellően fáradt harcsa megugrott, és csak a szerencse, no meg persze a csónakdeszka mentette meg a horgász életét.

Életben tartása többféleképpen is lehetséges, régen bárkákban tárolták, gyakran a kiemelése nem volt egyszerű, mert a harcsa gyakran odakapott a horgász kezére. A legegyszerűbb módszer a felkantározás, az alsó álkapocsba erős kötelet fűzünk, és azt stabilan kikötjük. Mindig annyi kötelet kell engedni a harcsának, hogy el tudjon feküdni a fenéken, mert az állandóan mozgásban lévő harcsa hamar elpusztul.